•  

  •  

  •  

  •  

  •  

A ragtime és a New Orleans-i klasszikus jazz stílus

A ragtime az öröm és a szabadság zenéje. Kialakulásának helyszínei az 1880-as évek Amerikájának a korabeli kocsmái, mulatói és szórakozó negyedei voltak. A ragtime elsősorban az afro-amerikaiak zenéje volt. 1883-ban a chicago-i világkiállításon léphettek fel első alkalommal színpadra „fekete zenészek” és ez volt az első alkalom, hogy ragtime szólt a színpadon. Az afro-amerikaiak szabadok lettek és ki akarták fejezni érzéseiket, az örömöt és a szabadságot. A ragtime Amerika első „popzenéje”, és egyben az első autentikus zenei stílus a két nagyszerű kultúra ötvözete. Persze a ragtime megítélése és társadalmi elfogadottsága a korabeli Amerikában sem volt egyértelmű, a mai rapp helyzetéhez volt hasonlítható. Ezen később Irving Berlin Alexander’s Ragime kompozíciója változtatott.

Maga a ragtime kifejezés (a „ragged time-ból eredendően) csak később terjedt el. Kialakulásában fontos szerepet játszott az afro-amerikai népzene, különösen a cakewalk ritmikája. Ugyanakkor a ragtime-ban az európai klasszikus és szalonzene elemei is fontos szerephez jutottak.

A ragtime-ra gyakran mondják, hogy „feketén játszott fehér zene”, ugyanis ez a stílus a különböző fehér zenei formáknak, például a polkának és az indulónak legalább annyit köszönhet, mint a feketék bendzsó zenéjének és munkadalainak. De mindezektől az előzményektől megkülönböztette és egyedivé tette a ragtime-ot a jobb kéz dallamának szinkópálása. Ez volt a szó szoros értelmében vett „ragged time”, azaz ronggyá tépett idő, tehát szaggatott ritmus. Ebből varázsolt Joplin csodát.

A ragtime szerepe azonban kettős: egyrészt erősen hatott a jazz kialakulására, másrészt a ragtime önálló műfajt jelent, ami a mai napig él. A ragtime-ban a melodika, tonalitás, forma és harmonizáció egyértelműen európai, csak a ritmika és a hangsúlyozás mutat bizonyos afrikai, négeres vonásokat. A 19. századi európai tánczenéhez hasonlóan, a ragtime is megkomponált táncdarab, amit a kezdetekkor elsősorban zongorán adtak elő.

A ragtime hangulatában, előadásmódjában, formájában, harmonizálásában és dallamvilágában egyaránt alkalmas arra, hogy jazz-zenekarok, kisebb-nagyobb klasszikus zenei formációk, rézfúvós vagy akár vokális együttesek is feldolgozzák, és műsoron tartsák. Előadhatják átharmonizálva, improvizálhatnak rá és megszólaltathatják rendkívül kifinomultan a klasszikus zenei hagyományainak megfelelően is.

Összegezve: számtalan zenei stílus alkalmazhatja és alkalmazza is, így nagyon sokféle ízlést tud kielégíteni. A ragtime alkalmas a mindenkori közönség színvonalas szórakoztatására, amelynek soraiban egyaránt megtalálható a gyermek és az időskorú, a tinédzser és a jóravaló átlagpolgár egyaránt.

A ragtime legnevesebb képviselői Scott Joplin, James Scott, a fehér Joseph Lamb, Tom Turpin, Charles Johnson és természetesen Jelly Roll Morton.

Közülük is kiemelkedik a ragtime apostolaként számon tartott zeneszerző és kiváló zongorista Scott Joplin, a „The Entertainer”, az „Elite Syncopations”, a „Maple Leaf Rag”, a „Sugar Cane”, a”The Easy Winners” és más slágerszámok szerzője.

Születésének pontos dátuma és születési helye sem ismert. Apja egy felszabadult rabszolga, aki nagyon jól játszott hegedűn. Anyja, aki már szabadnak született bendzsózott és énekelt. Három fivére közül kettő, valamint két nővére egyaránt játszott valamilyen hangszeren. Első leckéit, egy Amerikába települt német származású, vándor zongoristától vette és tőle ismerte meg az európai zenekultúrát is.

1893-ban Chicago-ba költözött és itt alapította első zenekarát. A kottaírást ugyanitt Oscar Saunders tanítványaként sajátította el. Ő irányította figyelmét e stílusra. 1895-ben a Missouri állambeli Sedéliába költözik, ahol az ösztönös zenészből igazán képzett muzsikussá válik. Két ragtime operát is írt „Guest of honour”-t és a „Treemonisha”-t. Ezek közül csak az utóbbi jelent meg nyomtatásban, amit aztán 1915. májusában, New Yorkban bemutattak.

1917. áprilisában a Manhattan Állami Kórházban halt meg. „Majd talán ötven év múlva, amikor már nem élek, értékelik a zenémet.”- írta. Valóban a Treemonisha első előadása 1972-ben, az Atlantai Szimfónikus Teremben hozott kirobbanó sikert, meg egy zenei Pulitzer díjat, több, mint ötven évvel a szerző halála után. Kicsit megkésett az elismerés. Meg kell említenünk még a következő zenészeket, akik sokat tettek azért, hogy a ragtime méltó helyére kerüljön a zenei irányzatok széles palettáján. Eubie Blake, aki gyorsabbá tette, életörömmel töltötte meg, modernizálta a ragtime-ot. Irving Berlin is népszerűsítette ezt a zenét, jólehet szerzeményei, mint például az Alexander’s Ragtime Band inkább rag daloknak, mint ragtime-nak tekinthetők. Joshua Rifkin 1970-es években az “A nagy balhé” című filmmel feltámasztotta a ragtime-ot. Előadásmódja megdöbbenést keltett, mert lassan játszott, pontosan úgy, ahogy azt Joplin eredetileg elképzelte. Claude Debussy, Eric Satie és Igor Sztravinszkij is felhasználta a ragtime-ot műveiben. Debussy Gyermekkuckó című darabjában és a későbbiekben zongorára írott szerzeményeiben, Satie Parádéjában ( 1917 ), Sztravinszkij pedig A katona történetében ( 1918 ). A ragtime-nak köszönheti magasan ívelő karrierjét a jazz -zongorázás olyan mesterei, mint például James P. Johnson, Fats Walker, Art Tatum és mások.

Külön ki kell emelnünk Jelly Roll Mortont a jazz egyik önjelölt szülőatyját. A nagy tudású zongorista, zeneszerző és hangszerelő, Storywill szülöttje, ugyanakkor 1920-as évek Chicagójának nagyhatású alakja. Morton volt a jazz első fontos zeneszerzője. Azonkívül létrehozott egy szinte zenekarinak nevezhető stílust is. Több darabját mai napig játsszák, mint például a King Porter Stomp vagy a Jelly Roll Bluse című műveket. Jelly Roll Morton tulajdonképpen stilárisan, történetileg és játékmódban is egyfajta átmenetet képviselt a jazz és a ragtime között.

A mai napig működő ragtime zenekarok és ragtime zongoristák külföldön és hazánkban: Joplin Ragtime Orchestra – Olaszország, Ophelia Ragtime Orchestra – Norvégia, Christoph Schmetterer – Ausztria, Mimi Blais, zongorista –Kanada, John Arpin, zongorista – Kanada, Paul Asaro, zongorista –USA, Dick Hyman, zongorista –USA. Magyar viszonylatban két jelentős ragtime zenekart tudunk megemlíteni, akik nemzetközileg is ismertek, az 1980-ban alakult Budapest Ragtime Band-et és a jóval később alakult kecskeméti Bohém Ragtime és Jazz Band-et.

A New Orleans-i klasszikus jazz stílus a jazz történetének első nagy korszaka. Ekkor indul virágzásnak az új zene New Orleansban és közelebbről Storyville-ben. A ragtime, a minstrelsy és elsősorban a marching bandek fúvószenéje határozza meg az archaikus korszakot, amely a századforduló táján átadja helyét a klasszikus jazzstílusnak. Sohasem szabad megfeledkeznünk az afro-amerikai gyökerekről, a néger folklór hagyományairól, a jellegzetes blues-hangvételről, amely egyre jobban tükrözi a kor embereinek az ipari munkások tömegeinek a lelki világát, gondolkodásmódját. Igaz, hogy a feketék -különösen a kezdetekkor- sokat tanultak a fehérektől, később pedig a fehérek kezdték utánozni az afro-amerikai előadásmódot. Ennek ellenére, vagy talán épp ez okán éles határvonalat mégsem lehet húzni a kétfajta jazz között. Annál is inkább igaz ez, mert a fehér zenészek nem egy esetben kitűnően illeszkedtek a fekete együttesek tagjai közé és fordítva. A New Orleans-i klasszikus jazz első nagynevű együttese a Buddy Bolden’s Ragtime Band. Említsük meg ebből az időszakból még a kreol muzsikusokból álló, népszerű Olympia Band-et, ezenkívül a szintén tehetséges muzsikusokból létrejött Original Creol Band-et és a Manuel Perez által alapított Imperial Band-et. Ebben az időszakban a zenekarok játékmódját leginkább a magas rendű kollektív játék ,-amely több játékosnak az adott témára párhuzamos improvizációját jelenti- jellemezte. Ezt a fajta improvizációt hot-nak nevezi (forró), amely a rögtönzés érzelmi és kifejezésbeli átfűtöttségére utal. Megváltozik a zenekarok összetétele és az egyes hangszerek funkciója is. Létrejön a klasszikus ritmusszekció, bőgő, zongora, dob és bendzsó, esetleg gitár. A legjelentősebb változást azonban a dallamhordozó hangszerek csoportjában tapasztaljuk. Kialakul a „klasszikus triumvirátus”, amely kornettből ( vagy trombitából), klarinétból és pozanból áll.

Az első szereplők egyike Buddy Bolden trombitás, akiről meglehetősen keveset tudunk. Pontosabban ő az első jazz zenész, akinek tudjuk a nevét, de legendás hírnevén kívűl csak egyetlen fénykép maradt utána, hangfelvétel egyetlen egy sem. Együttese népszerű táncdallamokat, ragtime átdolgozásokat és bluest játszott. Játékáról csak pártfogoltja, Bunk Johnson elmondásából tudunk valamit.

1917- ben elkészült az első jazzfelvétel, amely paradox módon nem New Orleansban készült és az előadói, akikhez fűződik az Original Dixiland Band tagjai fehér zenészek voltak.

Az új idők egyik jelentős megtestesítője Joe „King” Oliver kornettjátékos 1918- ban New Orleans-ból Chicago-ba költözött, onnan indult turnékra saját együttesével, majd a 1922-ben hat tagú Creole Jazz Bandje a Lincoln Gardens állandó zenekara lett. Olivernek annak idején New Orleans-ban tanítványa volt a fiatal Louis Armstrong. Ők ketten aztán megújították a New Orleans- i jazzt.

Louis Armstrong 1918-ban, a Mississippin, közlekedő hajókon kezd játszani, majd még ugyanebben az évben Kid Ory együttesében Ory helyére lép.

Oliver kérésére 1922-ben Chicago-ba költözik.

Felesége, Lil Hardin ösztönzésére, Fletcher Henderson együttesének tagja lesz, és 1924-ben New York-ban kezd dolgozni. 1925-ben visszatér Chicago-ba és Hot Five néven megalakítja saját együttesét, amely a korai történeti jazz egyik legjelentősebb együttese. Később a Hot Five-hoz még két zenész csatlakozik és létrejön a Hot Seven. Ezzel, illetve a később újra összeállt Hot Five-val Armstrong átalakította a New Orleans-i jazzt.

1928 után Louis Armstrong szerepet váltott. Filmekben tűnt fel és a háború után az amerikai külügyminisztérium által szervezett turnéinak köszönhetően az ország zenei nagykövete lett. 1947-ben alakult zenekarával, az All Stars Band-del szépen profitált a New Orleans-i stílus újjá éledő népszerűségéből. Showman lett belőle, komédiás. Ez nem aratott általános sikert. Jó természetű, szeretetreméltó ember volt, fontos volt számára, hogy szeressék. Ezt tükrözi beceneve a „Papa” is.

Végezetül egy kis magyarázat, mi is az a „dixieland”? Ha egészen pontosak akarunk lenni, a „dixieland” kifejezést csak a fehér New Orleans-i zenekarokra szabadna alkalmazni, hiszen Dixie néven azt a tizenhét déli államot illették, amelyek 1861-ben inkább kiléptek az Únióból, mint hogy elfogadják a rabszolga-felszabadítást. Ilyen körülmények között cseppet sem sértő, ha eredeti, invenciózus fekete zenekarok játékát fehérek nyomdokain járó dixieland jazznek nevezzük. A kifejezést mégis gyakran alkalmazzák New Orleans fekete és fehér együtteseire egyaránt, és tették ezt különösen az 1940-es években, amikor ez a zene tradicionális, vagy angolul trad jazz néven új életre kelt.

  Gayer Ferenc     
Csak a Zene, 2009