Vakrepülés Deseő Csabával

A „Vakrepülés”, azaz a Blindfold Test az amerikai Down Beat magazin által meghonosított zenehallgatási próba, illetve játék. A „Vakrepülés”-ben részt vevő jazzmuzsikusnak különböző zeneszámokat kell kitalálnia, véleményeznie, értékelnie, s esetleg a felvételeken hallható muzsikusokat beazonosítania. Az értékelés hagyományosan csillagokkal (*) történik. Az öt csillagos felvétel kiváló, az egy csillagos értékelhetetlenül rossz. A játékot megelőzően a muzsikus semmilyen információt sem kap az egyes zeneszámokról.

Deseő Csaba hegedű- és brácsaművész 1939. február 15-én született Budapesten. Édesanyja hegedűtanár volt. Zenei tanulmányait tízéves korában kezdte, majd a Budapesti Zenei Gimnáziumban, illetve a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskolában folytatta. 1961-ben kapott diplomát. 1961-től 66-ig zeneiskolai tanár, 1967-től 1999-ig a Magyar Állami Hangversenyzenekar tagja volt. Számtalan koncerten játszott Magyarországon és külföldön, Japántól az Egyesült Államokig. Többek között olyan világhírű művészekkel lépett fel, mint Leonard Bernstein, Lorin Maazel, Riccardo Muti, Christoph von Dohnányi, Lamberto Gardelli, Giuseppe Patané, Yehudi Menuhin, David Ojsztrah, Szvjatoszlav Richter, Msztiszlav Rosztropovics, Doráti Antal, Solti György, Fischer Ádám.
Jazzistaként 1963-ban mutatkozott be első együttesével a budapesti Dália klubban. Ezután rendszeresen fellépett koncerteken, valamint a Magyar Rádióban és a Televízióban. Első külföldi fesztivál-szereplése 1966-ban volt a jugoszláviai Bledben. Még abban az évben fellépett kvartettjével a Prágai Nemzetközi Jazzfesztiválon, valamint a gitáros Kovács Andor együttesével a Varsói Jazz Jamboree-n. Tagja volt a Budapest All Stars nevű szupergroupnak, melyben rajta kívül Vukán György, Pege Aladár, Kovács Andor és Kovács Gyula kapott helyet. Első saját nagylemeze 1975-ben jelent meg Nyugat-Németországban Four String Tschaba címmel az MPS kiadónál. Partnerei német, angol és svéd muzsikusok voltak, Deseő Csaba hegedűn és mélyhegedűn is játszott.
Négy LP-t, hat CD-t készített magyar és külföldi zenészekkel. 1975-től a híres zágrábi vibrafonossal, Bosko Petrovićcsal rendszeresen együtt játszott Petrović haláláig, 2011-ig. 1976-ban nagy sikert ért el Ultraviola című albumával: a Voice of America is több alkalommal játszott róla számokat. A muzsikus ekkoriban vendégként megfordult az East együttesben is, több más jazzmuzsikus társaságában. Szintén az 1970-es évek óta visszatérő vendégszólista lett Németországban, különböző együttesekkel.
Deseő Csaba 1980-tól változó összeállítású zenekarokat vezetett, partnere volt többek között a zongorista Gárdonyi László a vibrafonos Kruza Richárd, a gitáros Kovács Andor, a bőgős- basszusgitáros Lattmann Béla és a dobos Kőszegi Imre. 1984-ben jelent meg Blue String című albuma a Hungarotonnál. 1990 óta a gitáros Gyárfás István triójával, György Ákos és Cseke Gábor zongoristákkal, valamint Szaniszló Richárd vibrafonossal lép fel rendszeresen.
Vendégszólistaként gyakran közreműködött a Benkó Dixieland Band és a Budapest Ragtime Band koncertjein.
Az elmúlt évtizedekben olyan nemzetközi sztárokkal is fellépett, mint Jean-Luc Ponty, John Lewis, Jiggs Whigham, Martin Drew, Dusko Gojkovic, Tony Lakatos, Szabó Gábor, Tommy Vig. A muzsikus jazzszervezői tevékenységét dicséri a Háló Jazz Klub, melyben évek óta ő szerkeszti a műsort. Hetvennyolcadik születésnapján itt rendeztek ünnepi koncertet a tiszteletére. A fellépő zenekarban maga is játszott. Az együttes másik hegedűse Antal Tibor volt. Gyárfás István gitározott, Berkes Balázs bőgőzött és Berdisz Tamás dobolt.
Deseő Csaba több díj és elismerés birtokosa. 2007-ben megkapta a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjét, két év múlva Artisjus-díjas lett, majd 2012-ben elnyerte a Szabó Gábor-díjat. 2013-ban megkapta a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét.
A „Vakrepülés” felvétele 2017. május 3-án készült. Szerkesztette és készítette: Máté J. György

JEAN-LUC PONTY: Modo azul (a Jazz Long Playing c. albumról, Philips, 1964. Ponty: hegedű; Michel Portal: fuvola; Eddy Louiss: zongora; Gilbert Rovère: bőgő; Daniel Humair: dob).

[A szám közepén]: Ajaj! Nagyon jó! Első nekifutásra arra tippelek, hogy Jean-Luc Ponty. Ezt a lemezét soha nem hallottam, de csodálatos. Nagy rajongója vagyok, amióta először hallottam a 60-as években. Rengeteg lemezem van tőle. Ráadásul a barátomnak tudhatom. Megismerkedtem vele az 1966-os prágai jazzfesztiválon, és azóta kapcsolatban vagyunk. Most utoljára itt a Müpában játszott. Megkerestem a koncert után, beszélgettünk, fényképezkedtünk. El vagyok ragadtatva a játékától. De érdekes, ezt a felvételét soha nem hallottam. A korai periódusban, a 60-as években készülhetett. Hogy kik kísérik, azt nem tudom. De az első szólójánál, amikor meghúzta a vonót, már lehetett hallani a jellegzetes Ponty-stílust, amit nem lehet eltéveszteni. A jazz-hegedűsök vonókezelése alapvetően eltér a klasszikus zenészekétől. Olyan kötések vannak a jazzben, amik még a kortárs klasszikus zenében se fordulhatnak elő. De Pontynál a balkéz szerepe is igen jellegzetes. Azokra az apró csúszkálásokra gondolok, amiket magam is nagyon szeretek. Ez például a klasszikus zenében egyszerűen tilos. Ám épp az ilyesmi ad egészen különleges ízt a jazzhegedülésnek. Ponty pedig annyira egyénien alkalmazza a jazzfogásokat, hogy azonnal felismerhető. Öt csillag.

REGINA CARTER: For Someone I Love (a Motor City Moments c. albumról, Verve, 2000. Carter: hegedű; Werner „Vana” Gierig: zongora; Darryl Hall: bőgő; Alvester Garnett: dob; Mayra Casales: ütőhangszerek).

Az az érzésem, hogy nem ismerem az illetőt, aki hegedült. Argentin tangónak indult a szám, majd átment érdekes latin ritmusba. Gyanúm szerint az előadó nem tartozik a nemzetközi jazzélvonalba. Van egy tippem, halvány elképzelés: létezik egy osztrák hegedűs kolléga, akivel a 70-es években ismerkedtem meg Bécsben, s azt tudom, hogy ő kiment Dél-Amerikába. Úgy hívják, hogy Rudi Berger. Rá tippelek, de nem ismerem a lemezt. Úgy érzem, az előadó nem vérbeli jazzhegedűs, amit játszott, abból elég sok minden le volt írva. Vagyis viszonylag kevés volt az improvizatív rész. De minőségi, igényes előadás. [Miután D. Cs. megtudja, hogy ismeri a szám szerzőjét és előadóját is]: Csak nem magyar? [Miután kiderült, hogy mind a szerző, mind az előadó amerikai és fekete bőrű]: Megreszkírozom: esetleg Regina Carter? [Az igenlő válasz után]: Akkor mégiscsak sikerült rávezetned! Nem ismertem meg, mivel Regina általában swinget játszik, nagyon erős Stuff Smith-hatással. Ha olyan felvételt mutattál volna, azonnal megismerem. Nagyon szeretem a játékát. Négy csillagot adok rá.

BILLY BANG: Satin Doll (az A Tribute to Stuff Smith c. albumról, Soul Note, 1993. Bang: hegedű; Sun Ra: zongora; John Ore: bőgő; Andrew Cyrille: dob).

Elmondom gyorsan, ami eszembe jut róla. Nem ismerem a felvételt, az előadóban se vagyok biztos, csak tippelek. Az az érzésem, hogy európai. [A tagadó válasz után]: Ha amerikai, akkor egy színes bőrű muzsikus, a neve nem ugrik be. Nem sok lemezt csinált, nekem talán egy lemezem van tőle. Nem csinált nagy karriert. Ami viszont zeneileg feltűnik ezen a lemezen, azt sajnos muszáj szóvá tennem. Elég sok hamis hangot játszott. A stílusa pedig nagyon eklektikus. Szóval nem lehet mondani, hogy egyéni. Innen-onnan érték hatások. Azt talán ki merem jelenteni, hogy nem tartozik az első vonalba. Ezt az előbb Regina Carterre is mondtam, de azt most visszavonom. [Billy Bang nevének elhangzása után]: Billy Bang, igen. Ismerős a neve, de nincs tőle lemezem. Jazzhegedűs körökben nem jegyzik a nevét, és mint mondom, én is csak hallomásból ismerem. Két csillag.

NAOKO TERAI: Stolen Moments (a Thinking of You c. albumról, Videoarts Music, 1998. Terai: hegedű; Soichi Noriki: zongora; Benisuke Sakai: bőgő; Motohiko Hino: dob).

[A szám közepén]: Hát, ez kitűnő! Nagyságrendekkel jobb mint az előző hegedűs. Kénytelen vagyok összehasonlítani a kettőt, hiszen egymás után hallottuk őket. Óriási a differencia. Nagyon jóízű előadás, de stílus alapján kapásból nem tudom megmondani, kit hallottunk. Nincsenek jellegzetes fogásai. Nagy név? [A tagadó válasz után]: Gyuri, legyen szabad a gazda, mert ugyan csak jót mondhatok róla, mégis az az érzésem, nem ismerem. [Miután D. Cs. megtudja, hogy egy japán nő az előadó]: Atyaisten! Hát ezt az életben ki nem találtam volna, ez nyilvánvaló. Ez azért igen meglepő számomra, mert egyrészt: a jazzben kevés a női muzsikus, és amikor mégis találkozunk eggyel, azonnal fel lehet ismerni a hangját, mert van benne valami jellegzetesen nőies. Másrészt az is meglepő, hogy japán. Kiváló muzsikusok származnak onnan, akiket nagyon szeretek, évtizedek óta az élvonalban vannak, de a jazzben talán három-négy japán szerzett valódi hírnevet magának. Én legalábbis többekről nem tudok. Valamilyen rejtélyes okból a japánok nem igazán érzik a jazzt. Ez a nő valószínűleg sokat járt Amerikában, talán ott is született, mindenesetre nagyszerű a feeling, ami döntő. Kiváló! Japán nő létére…! Ezek még plusz pontok. Négy csillagot adok neki.

PAUL GIGER: Karma Shadub (az Alpstein c. albumról, ECM, 1990-91. Giger: hegedű; Jan Garbarek: tenorszaxofon; Pierre Favre: ütőhangszerek).

Na jó! Mondom a lényeget. Ez a zene az én számomra nem jazz. Tudniillik egyetlen karakterisztikus jazz-alapelem se található meg benne. A hegedűs ráadásul nem is játszott végig, az elején felvett egy motívumot, beletette egy ismétlőbe, egy Effektgerätbe, és a stúdióban azután ezzel játszadozott, ezt kevergette. A tizenhárom perces darabból talán ha 30-40 másodperc volt érdekes, a többi semmilyen újdonsággal sem szolgált, csupa ismétlés volt. A hegedűsnek se kellett feltétlenül jazzmuzsikusnak lennie, mert semmilyen jazzmotívumot sem játszott. Bármelyik jobb klasszikus hegedűst odaállítod a mikrofon és a keverők elé, és megcsinálja ugyanezt. Röviden megszólalt egy szaxofonos is, megkockáztatom, hogy Jan Garbarek volt. A hegedűs bárki lehetett. Muszáj a szubjektív véleményemet is hangoztatnom, különben nem érdekes a beszélgetésünk. Számomra ez a zene teljesen idegen és semmitmondó. Sose hallgatok ilyesmit. Nem tudok előtte hasra esni, egyszerűen unalmas. Háttérzenének jó, film kísérőzenének szintén jó, de mint színpadi produkció, végtelenül egyhangú. Ezek után áruld el, ki volt. [Paul Giger nevének elhangzása után]: Never heard! Garbareket felismertem, ennek örülök. Pierre Favre volt az ütős? Ebben a számban alig lehetett hallani. Őt viszont jól ismerem. Már a 60-as években járt itt Pesten. Volt a lakásomon is. Csak két csillag.

DIANE DELIN: Beautiful Love (a Talking Stick c. albumról, Blujazz, 2001. Delin: hegedű; Dennis Luxion: zongora; Michael Arnopol: bőgő; Tom Hipskind: dob).

Nos, ez a zene már sokkal közelebb áll hozzám! Csodákat válogatsz, mert az eddig hallottakból semmi nincs meg nekem, pedig gondolhatod, hogy tele vagyok jazzhegedűs-albumokkal. Rémlik, hogy ezt a felvételt hallottam már. Anélkül, hogy nevet mondanék, elmondom, amit érzek: hogy ez egy európai roma jazzhegedűs. És európai ritmusszekció. Olyan a feeling és a swing. A szám persze közismert. Említek egy nevet, de ezt tekintsük vaktában tüzelésnek: Hannes Beckmann. Kitűnő müncheni roma jazzhegedűs volt. Egyszer-kétszer együtt is felléptünk. Ő játszott ilyesmiket. [Miután elhangzott, hogy az előadó amerikai]: Akkor szerintem nem lehet túl sok lemeze. Nincsenek a játékának feltűnő jellegzetességei. Valószínűleg viszonylag ritkán szerepel, nincs az első vonalban, de nagyon jó, amit csinált. Van egy tippem, de sajnos név nem ugrik be, egyetlen lemezem van vele, inkább legyen szabad a gazda. [Miután kiderült, hogy az előadó nő]: Jézus! Ne viccelj! Hát, Gyuri, micsoda meglepetések! Nem, soha nem hallottam róla. Hihetetlen! Mennyivel többen vannak jazzhegedűsök, mint képzelném! Van most egy őrületesen tehetséges fiatal francia jazzhegedűs nő, de róla majd akkor, miután végighallgattuk a zenéidet. Négy csillag.

STRING TRIO OF NEW YORK: Reminds Me (a Frozen Ropes c. albumról, Barking Hoop, 2005. Rob Thomas: hegedű; James Emery: gitár; John Lindberg: bőgő; Oliver Lake: altszaxofon).

[A szám közben]: A szaxofonos zseniális! Nem tudom, ki ő, de zseniális! Az egész zene szíven üt. Gyönyörű harmóniavilág! És mély, nagyon mély jazz. A gitáros is rendkívül jól kísér! Rendkívül jól! Ez az az eset, amikor egyáltalán nem hiányzik a dob. [A hegedűszóló elhangzása után]: Tanácstalan vagyok, Gyuri, hegedűs-ügyben. Ismernem kellene? [Később]: Nem lengyelek véletlenül? [A tagadó válasz után]: Hát, öregem! Ezt soha nem fogom kitalálni. [Rob Thomas nevének elhangzása után]: Többen vagyunk, mint gondoltam! Kitűnő hegedűs. A szaxofonos ebben a számban jobban reflektorfényben van, hatásosabb, amit csinál, de a hegedűs is nagyszerű. Ez öt csillagot érdemel.

RUDI BERGER: First Step (a First Step c. albumról, Good News Records, 1988. Berger: hegedű; Roberto di Gioia: zongora; Paolo Cardoso: bőgő; Joris Dudli: dob).

[A szám közben]: El vagyok ájulva! Fogalmam sincs, hogy ki, de egy fantasztikusan felkészült, virtuóz hegedűs. Gyönyörű az effekt, amit használ, én is sokszor alkalmaztam ezt, különösen, amikor fúziós zenéket játszottam. [Később]: Borzasztó nehéz a téma! Atyaisten! Őrületes virtuozitás! Ezt korán kell kezdeni. Ötéves korban. Hogy ilyen szintre eljusson az ember. [Miután elhangzott, hogy az előadó személyes ismerőse D. Cs.-nak]: Ne hülyéskedj! Német? [Rudi Berger nevének elhangzása után]: Rudi Berger! Személyesen egyszer-kétszer találkoztunk, lemezem talán egy van tőle. Hasonlóan a legtöbbekhez, akiket ma itt hallgattunk, róla se beszélnek sokat. Ismét egy ötcsillagos előadás!

MICHAEL WHITE: Circumambulation (a Voices c. albumról, Iznis Recordings, 2003. White: hegedű; Timothy Young: gitár; Cecil McBee: bőgő; Kenneth Nash: ütőhangszerek).

Ismét fogalmam sincs, kiket hallottunk. Véleményem szerint ez a zene szelídített free jazz, tehát a hallgatók számára is befogadható muzsika. Az irányzat keményebb változatai nekem is bántóak, ez még nem. Ami a hegedűst illeti: hallatszik, hogy tanult muzsikus, aki a klasszikusok felől közelít a műfajhoz. A jazzfeelinghez semmi köze. Tehát egy swing- vagy beboptémát aligha tudna jól eljátszani. Amit itt hallottunk, az egy klasszikus képzettségű hegedűs próbálkozása vagy kísérletezése a jazzel. Távol áll az ízlésemtől. De a jó szándékot elismerem. Na, ezek után ki a hegedűs? [Michael White nevének elhangzása után]: Michael White! Ez a felvétel számomra egy kicsit kiábrándító, mert hallottam én tőle ennél sokkal jobb zenét is, mármint: ami ennél sokkal jazzesebb volt. Érdekes kérdések voltak. Jobb, mintha, mondjuk, Didier Lockwoodot, Zbigniew Seifertet vagy Michał Urbaniakot kérdezted volna, őket azonnal felismertem volna. Két csillag.

REVOLUTIONARY ENSEMBLE: Vietnam 1 (a Revolutionary Ensemble c. albumról, ESP Disk, 1972. Leroy Jenkins: hegedű, mélyhegedű; Sirone: bőgő, cselló; Jerome Cooper: ütőhangszerek).

[A szám közben]: Nézd, az első impresszióm az, hogy ezt én nem nevezném jazznek. Semmi jazzre utaló elem nem volt benne, ha az improvizálástól eltekintünk. Teljesen rögtönzött zene volt. Inkább nevezhetnénk kortárszenének, de mind a hegedűs, mind a bőgős gyönge minőségű. Hamis volt mindkettő. Nem hoz lázba az efféle muzsika. Mintha mindennemű előzetes koncepció nélkül játszanának. Gyuri, erről ennyit! Két csillagot adok rá.

Máté J. György