Norma Winstone: Distances

 

Ismét egy müncheni lemez, mely a nagyon kifinomult fülűeknek készült. A brit énekesnő ma is szívesen dolgozik trióformációban, sőt, a zongora-fúvós kíséret szintén a régi: 1986-ban felvett Somewhere Called Home című albumán ugyanezt az összeállítást találjuk. Most a német Klaus Gesing fúj mögötte, sajnos nem túl egyénien. Mintha John Surman köpönyegéből bújt volna elő. Glauco Venier ihletett zongorista, de ő se újítja meg a soundot John Taylorhoz képest. Winstone szépen és természetesen énekel, előadása azonban ismét megakad félúton a szabályos song-tolmácsolás és a szabálytalan minimalizmus között. Pedig a repertoár igen érdekes: különösen az a dal kelti fel a hallgató érdeklődését, mely Erik Satie egyik témájából indul, és egy Pasolini-vers a szövege eredeti észak-olasz nyelvjárásban. Hasonlóan újszerű a Giant Steps harmóniáira épített Giant’s Gentle Stride.

 

Máté J. György

.