•  

  •  

  •  

  •  

  •  

 

Joe Harriott/John Mayer: Indo-Jazz Fusions I-II

 

Mióta a Universal értesítõjének szerzõje lettem, elkényeztetnek a lemezritkaságokkal. Az utóbbi hónapokban több, a köztudatból már teljesen kikopott elõadóról - Volker Kriegelrõl, Dieter Reithrõl és másokról - volt szerencsém írni. Most se lesz ez másképp. Az altszaxofonos Joe Harriott nevére ugyanis már a párizsi diáklázadások és a Prágai Tavasz idején se nagyon emlékeztek az emberek. Az elfeledettséget szinte teljessé tette, hogy mostanáig nem léteztek cédékiadásai se. Egyetlen kivételrõl tudtam eddig, egy Chris Barber-lemezrõl (The Classic Concerts: 1959/1961), amelyen kísérõként hallható cikkem egyik fõszereplõje, a jamaicai születésû Joe Harriott.

Harriott 1951-ben érkezett meg Angliába, ahol - ismert történelmi okokból - különösen erős hatása volt az akkoriban még nemcsak egzotikusnak, hanem jórészt ismeretlennek is nevezhető ázsiai és afrikai, illetve közép-amerikai zenének. Különösen persze az indiai kultúrának volt elementáris befolyása bizonyos mûvészi körökre. Erről a kérdésről monográfiákat írtak már, itt csak érintőlegesen utalok az irodalom inspiratív hatására: Kipling egzotikus történeteire, E.M.Forster híres regényére (Út Indiába), Aldous Huxley „jógakönyvére”, a Sziget-re, illetve a számtalan indiai útleírásra és memoárra, melyek londoni antikváriumokban és könyvesboltokban hozzáférhetők voltak az érdeklődők számára.

A mind erősebb kulturális közeledés ellenére sokáig képtelen álomnak tûnt az indiai (vagy más távoli) zene és az Amerikából importált (s a brit zenészek mûhelyeiben átformált) jazz összeházasítása. Pedig az európai klasszikus zenében is ismertek voltak olyan próbálkozások, melyek egy egzotikus ország népzenéjét igyekeztek a klasszikus európai hagyománnyal ötvözni: ilyen volt Debussy kalandja a bali zenével. Néhány évvel Harriott Londonba érkezése után pedig Ahmed Abdul-Malik oud-játékos és bőgős lemezein megtörtént az arab zene és a jazz találkozása. A gyérszámú kísérletet követték John Mayer indiai komponista/hegedűművész próbálkozásai. Mayer 1952-ben, egy évvel Harriott után érkezett az angol fővárosba, ahol több, ragáktól inspirált szerzeményét megismertette a közönséggel. Mayer Harriottban kísérletező kedvű partnerre talált, s nemsokára egyesítették erőiket. A Mayer-Harriott zenekar 1966-ban lépett először a közönség elé fúziós zenéjével: a két meghatározó szólista „nyugatot”, illetve „keletet” képviselte az együttesben. Chichesteri koncertjük és az azt követő Indo-Jazz Suite lemez (ezt is nemrég jelentették meg új kiadásban) az egyik első próbálkozás volt a hallatlanul bonyolult indiai zenei formák és a jazz kombinálására. Miután a Mayer-Harriott csapat igen kedvező kritikákat kapott a jazz-szaksajtóban, s még egyes tévéállomások és rádióadók is műsorukra tűzték az izgalmas szerzeményeket, 1967-ben elkészült az első Indo-Jazz Fusion vállalkozás. Az öt Mayer-számból álló lemezen a szerző nemcsak indiai hangulatú hegedűjátékával, hanem csembalófutamaival is feltűnést keltett (a mai fül számára a csembalós részletek már nem tűnnek túl értékesnek). Rajta és az altszaxofonos Harriotton kívül egy trombitás/szárnykürtös, egy zongorista, egy bőgős, egy dobos, egy fuvolista, valamint három indiai hangszeres vett részt a stúdiómunkákban: így alakult ki a kettős kvintett, melyet mindkét Indo-Jazz Fusion lemezen hallhatunk. Az első, 1966-os lemezhez képest ezeken már sokkal integránsabb egészt alkot a „keleti” és a „nyugati” csapat. A muzsika alapját az indiai klasszikus zene adja; ez keveredik eredeti módon az európai zeneszerzési hagyományokkal, ahogy az Mayer gyakorlatában megjelenik; a harmadik réteget az egyéni improvizációk jelentik, de ezek is mintegy átszűrik magukon a másik zenei hagyományt. Különösen jól érezhető ez a második lemez anyagán (cédén: 6-9. szám): itt már merészebben kommunikál a szitár (Diwan Motihar) a fúvósokkal (Kenny Wheeler a trombitás); Chris Taylor (fuvola) is jelentősebb szerepet kap, mint korábban, s szólói átmenetet képeznek a két zenei világ között („Song” Before „Sunrise”). A zenekar vezetői tudatosan a gyűjtemény végére hagyták Mishra Blues című darabjukat, melyben sűrítve jelenik meg minden zenei elképzelésük.

 

Máté J. György

.