•  

  •  

  •  

  •  

  •  

 

Gebhard Ullmann: The Big Band Project

 

A több fafúvós hangszeren kiválóan játszó Gebhard Ullmann rendületlenül dolgozik a legváltozatosabb formációkban. Nemrégiben Jürgen Kupke és Michael Thieke társaságában készített klarinéttrió-albumot (Leo Records), Steve Swell harsonással közösen kvartettet vezetett (Desert Songs And Other Landscapes), basszushangszerekből álló trióban dolgozott (BassX3), valamint előállt hat, nagyzenekarra írt kompozícióval, melyet arranzsőr muzsikustársai hangszereltek meg a hamburgi NDR Big Band számára. Ullmann nagyzenekari lemeze meggyőzően bizonyítja, hogy az avantgarde jazz mesterfogásai jó tíz évvel Sun Ra halála után is sikerrel felhasználhatók a big band idiómában.

 

The Big Band Project gyaníthatóan az egyetlen vagy szinte az egyetlen modern nagyzenekari album, melyen az együttes irányítója bevallottan nem rajong a big band jazzért. Már csak ezért is tiszteletre méltó a kísérlete, melynek során négy nagyszerű arranzsőr segítségével szólal meg Ullmann hat szerzeménye a huszonkét tagú zenekar előadásában. A felvételeket évekkel ezelőtt rögzítették, s talán csak azért jelentették meg hosszú késéssel, mert Ullmann teljesen más – kiszenekari – produkciókkal foglalta le magát. Aki azonban úgy képzeli, hogy a nagyzenekari környezetben bizonyára nem érvényesülnek a német muzsikus erényei: kísérletező fúvástechnikái, váratlanul felbukkanó neoklasszicizmusa/revizionizmusa, vagy a ritmussal, melódiával és harmóniákkal való játékai, nagyot téved. Ullmann töretlen kedvvel szólózik és kommunikál társaival mindhárom hangszerén, de kiváltképp basszusklarinéton emlékezetes, amit előad. Nem lepne meg, ha a Down Beat jövő évi kritikusi szavazásán helyezést kapna mind nagyzenekari, mind pedig hangszeres kategóriában.

 

Remélhetően nem értelmezzük félre Ullmann elképzeléseit, amikor mint tanulmányokat hallgatjuk az egyes darabokat ezen az albumon. A tanulmányok pedig azt a kimeríthetetlen problémát boncolgatják, hogyan szólaltathatók meg egyes jazztradíciók (ideértve az avantgarde-ot is) huszonegyedik századi hangszerelésekben, s hogy e hagyományok miképpen ötvözhetők vagy építhetők egymásra. Ullmann műveit ezért halljuk többrétegűeknek, s ezért van az is, hogy a zene konvencionális alapkellékeit (ritmus, melódia, harmónia) „rendeltetésüknek megfelelően” használó részek nagyon szabad improvizációkkal, a swingelő big bandekhez szokott fül számára kaotikusnak ható zenei megoldásokkal váltakoznak. Ullmann pályája elején úgy vívódott e kérdésekkel, hogy minden ízében korszerű feldolgozásokat készített (Per-Dee-Doo, 1989) standard darabokból, vagyis hasonlóan szintetizáló produkciókkal próbálkozott, mint a Vienna Art Orchestra, vagy a sokkal kevesebb publicitásban részesült, mindazonáltal rendkívül egyéni Klaus König nagyzenekara. Mára ez úgy változott, hogy Ullmann saját szerzeményeiben igyekszik rálelni egy érvényes szintézisre. Az albumnak mind a hat kompozíciója ezt a törekvést dokumentálja.

 

Az előbb említett szintetizáló (és nem szinkretista!!!) erőfeszítések talán legjobban Satoko Fujii hangszereléseiben érvényesülnek, például a lemez elején álló Think Tank-ben, ahol az éteri fuvola-közjátékok tartják a szerkezetet, s a nemegyszer vadul sistergő tuttik, illetve a föléjük rakott szólók (szopránszaxofonon) töltik ki az „üres” részeket. Fujii másik arrangement-jában (D. Nee No) a free felütés spanyolos dallamba úszik át. De igazságtalanok lennénk a többi hangszerelővel szemben, ha nagyszerű teljesítményeikről megfeledkeznénk. A lemez egyik legsikerültebb teljesítménye például a Chris Dahlgren (akinek neve a Jazz Mandolin Projectből lehet ismerős egyeseknek) hangszerelte Tá Lam, egy, a ’90-es évek elején keletkezett Ullmann-szám, melyet eredetileg a szám címét viselő oktett-lemezen rögzített a német muzsikus. Dahlgren arrangement-ja legalább annyi ravasz stílusvegyítést rejt, mint Fujii darabjai. Parádés megoldás benne a dörmögő hangszerek (basszusklarinét és baritonszaxofon) párbeszéde, de Vladyslav Sendecki ragyogó zongorajátéka is ebben a számban érvényesül a leginkább. Dahlgren Blaues Lied-je egy blues-sémát variál, s Ullmann itt azt is megmutatja, milyen sokféleképpen, mennyire színesen lehet játszani az egyes klasszikus zenészektől kissé lenézett basszusklarinéton. Az Andy Emler arranzsálta Kreuzberg Park East/High Lam Earth című számban szintén tanítani való basszusklarinét-futamokat játszik a zenekarvezető, majd, miután az együttes többi tagja is bekapcsolódott a játékba, Stephan Diez gitárszólója tör utat magának. Ha kifogást keresünk a hangszerelésekben, akkor talán ezt az egy apróságot említhetjük: Diez elektromos szólói mintha kilógnának az arrangement-okból, hangzásuk idegen a zene egészétől, jobban érvényesülnének egy kiszenekari Hendrix-emléklemezen. Viszont a két különböző kompozíciót egyesítő Fourteen Days/Café Toronto (arrangement: Günter Lenz) ismét telitalálat. Bármibe fog is Ullmann, illetve hangszerelői, arannyá válik. Zenéjük (s ne feledjük: ebben a nagyszerű big band muzsikusoknak is óriási szerepe van!) egy pillanatra se válik kommerszé, végig megtartják teljesen egyéni soundjukat. Nem véletlen, hogy M.J. Stevens amerikai pianista, Gebhard Ullmann és Jiři Stivin egykori muzsikustársa egy nyilatkozatában nem győzte hangsúlyozni az európai avantgarde zenészekkel való együttmunkálkodás fontosságát az amerikai észjárású zenészek számára. S az se lehet meglepő, hogy a Down Beat 2005 júliusi számában a tekintélyes Ed Enright kritikájában csak fél csillag választotta el a „masterpiece”, azaz „mestermű” kategóriától Gebhard Ullmann nagyzenekari lemezét.

 

(Gebhard Ullmann: The Big Band Project; Gebhard Ullmann (basszusklarinét, tenor- és szopránszaxofon); NDR Big Band; szólisták: Julian Argüelles (baritonszaxofon); Vladyslav Sendecki (zongora); Claus Stötter (szárnykürt, trombita); Ingolf Burkhardt (trombita); Stephan Diez (gitár); Lutz Büchner, Peter Bolte (altszaxofon); Stefan Lottermann (harsona); Tom Rainey (dob); arrangement-ok: Satoko Fujii, Chris Dahlgren, Günter Lenz, Andy Elmer; Soul Note, 2004 [2001])

 

Máté J. György

.