The Cool Runnings Orchestra – Tribute To Marley

 

A reggae alig több mint negyvenéves története során sokszor hatott megtermékenyítően a jazzre, leginkább úgy, hogy az utóbbi műfaj képviselői a jellegzetes karibi off-beates ritmikai vázra építették rá egyes kompozícióikat. A jamaikai Ernest Ranglinnél ez természetes fejlemény, Jukka Tolonennél vagy John Abercrombie-nál váratlan fordulat volt.

            A reggae korántsem egyszerűen megmagyarázható vagy egy legyintéssel elintézhető zenei jelenség. Nemcsak a délkelet-karibi calypsóval, soca (soul+calypso) zenével és steelband-muzsikával áll bonyolult kölcsönhatásban, hanem az eklektika jegyében afrikai, európai és amerikai zenei formákkal is vegyületeket alkotott. Az egyelőre alkalmi formációnak tűnő The Cool Runnings Orchestra nevű szeptett – sejthetően a reggae-tapasztalatokkal rendelkező Hamid Drake dobos ötletéből kiindulva – azt igyekszik bizonyítani, hogy Bob Marley dalainak továbbra is létezhetnek érvényes jazz-hibridjei.

            Az eredmény vegyes. A hangszerelés izgalmas zenei kalandot ígér, de az igazi reveláció elmarad. A zenekarnak nincs érzékelhető esztétikai vagy szellemi centruma, a szólók hiányát pedig nem pótolják a gyakran klisészerű ensemble-hangzások. A kicsit jellegtelen, ismert patternekben és túl merész újításokban egyszerre gondolkozó crossover próbálkozást hallgatva csak akkor kapjuk fel a fejünket, amikor Manu Codjia torzítós gitárja vagy Michael Schiefel énekes az eredeti melódiáknak fityiszt mutató előadása nyomán szétmállik a korábban elegánsan jazzbe transzponált reggae-struktúra.

            Az „egyszerű” alapanyaghoz természetesebb eszközökkel kellett volna nyúlni: úgy, hogy a karibi hangulat a vadonatúj zenei kontextusban is töretlen maradjon.

 

                                                                                              Máté J. György
Gramofon