Búcsú Ornette Colemantől
Ismét súlyos veszteség érte a nemzetközi jazzéletet. Június 11-én Manhattanben nyolcvanöt éves korában elhunyt Ornette Coleman, a kortárs jazz egyik kiemelkedő képviselője. Halálát szívleállás okozta.
Coleman az 50-es évek végén vált ismert muzsikussá. A műfaj megújítója volt, aki zenéjében felszámolta a hagyományos harmóniai építkezést és ritmusvilágot, repertoárját pedig nem a Nagy Amerikai Daloskönyv anyagából válogatta. Látszólag egyszerű, egy újfajta népdal-típusra emlékeztető kompozíciói kiszenekarok számára készültek, előzőleg kigondolt akkordszekvenciák nélkül. 2007-ben Sound Grammar című lemezéért Pulitzer-díjas lett. 1960-ban ő használta először a free jazz kifejezést egy albumának címében. Szívesebben nyilatkozott, és teoretikusabb volt nagy zenésztársánál, John Coltrane-nél. Jazzfilozófus volt, és érdeklődése jóval túlmutatott a műfaj határain. Őt tekintik az avantgárd jazz egyik első és legfontosabb képviselőjének. Korai Atlantic-lemezeit sokan bírálták, később azonban nagyot változott kritikai megítélésük: ma e lemezek a modern jazztörténet klasszikusai közé számítanak.
Az 1930 Karácsonyán született altszaxofonos, teljes nevén Randolph Denard Ornette Coleman, az I.M. Terrell High School növendéke volt, azé a középiskoláé, ahonnan jazz-zenészek tömege került ki: például Dewey Redman tenorszaxofonos és Charles Moffett, valamint Ronald Shannon Jackson dobos – mindhárman szerepeltek később Coleman együtteseiben. Ugyanitt tanult Red Connor leendő bebop szaxofonos is, akire Coleman felnézett, mert nem patternek sorát, hanem inkább egy „ideát” játszott el jazz címén. Ornette Coleman tizennégy évesen kapta meg édesanyjától első altszaxofonját. Már tanulóként távolságtartással kezelte a nyugati zene harmóniavilágát és a kottaírást. Harmóniafelfogása zenéjének egyik nehezen érthető pontja maradt. Az „unisono” kifejezést se a hagyományos értelemben, hanem emberek harmonikus, ha nem is azonos hangnemben történő zenei együttműködésére használta. A fülével tanult játszani, kezdetben texasi stílusban, de igazából Charlie Parker bebop-felfogása és –stílusa vonzotta.
Fiatal zenészként mély nyomokat hagyott benne egy eset, amikor Baton Rouge-ban egy fiatal társaság megverte, mivel furcsa stílusban fújt. A hangszerét is megrongálták. 1953-ban Los Angelesbe költözött. Egy évvel később feleségül vette Jayne Cortez költőnőt, akitől egy fia született, Denardo. Ő később több lemezen dobolt apja mellett. A házaspár 1964-ben elvált. Coleman szintén 1954-től használta fehér műanyag altszaxofonját, a korai éveit emblematikusan kifejező hangszerét. Hat évig maradt Kaliforniában, s ez idő alatt gyűjtötte maga köré a zenéjét értő és továbbfejleszteni is képes muzsikusokat: Don Cherry és Bobby Bradford trombitást, Ed Blackwell és Billy Higgins dobost, valamint Charlie Haden bőgőst. E kivételes zenészeket elméletileg is vonzotta Coleman zenéje. A szaxofonos „fekete Krisztus-alak”-nak számított hosszú hajával és a felesége által varrott ruháival.
Coleman első lemeze 1958-ban jelent meg a Contemporary kiadónál Something Else!!!! The Music of Ornette Coleman provokatív címmel. 1958 végén kvintettben játszott a Hillcrest Clubban: itt kivételesen zongoristát is alkalmazott (Paul Bley). A koncertről készült hangfelvétel csak később jelent meg lemezen. 1959-ben játszott először New York-ban, a Five Spot Caféban. A híres Free Jazz (1960) album elsősorban a dupla kvartett harmóniai mobilitása miatt volt érdekes a korabeli hallgatók számára, viszont ma már az is feltűnhet rajta, hogy a cím ellenére ez valójában még nem szabad jazz. Jól hallhatók az előre megírt melódiák, és a két dobos – Blackwell és Higgins – se szabad ritmikát alkalmaz. A korabeli befogadó számára azonban szokatlannak, vadnak és provokatívnak hathatott ez a zene. Coltrane is úgy nyilatkozott, hogy az a tizenkét perc, amit életében Colemannel együtt töltött a színpadon, élete néhány legintenzívebb pillanata volt. Ám még egy hívőkből verbuvált zenekar se mindig tart össze az idők végezetéig: Coleman együttese néhány évi szoros együttműködést követően széthullani látszott: Haden heroinproblémák miatt kórházba került, Don Cherry pedig Sonny Rollins zenekarába igazolt át – megélhetési okokból. Alighanem Coleman maga is elérkezettnek látta az időt a váltásra. Ennek első dokumentuma az 1962-es Town Hall (New York) koncert lett, ahol új trióval lépett fel. Ebben az együttesben David Izenzon bőgőzött és Charles Moffett dobolt. A lemezen egy vonósnégyes is megszólalt. Ez az album volt Coleman és a kortárszene, a muzsikus haláláig tartó különös kapcsolatának első fejezete. Egyelőre azonban visszavonult a koncertezéstől, és elszakadt azoktól, akikkel együtt alakította ki a New York-i szabadjazz világát. Csak 1965-ben bukkant fel ismét a Village Vanguard klubban – ekkor már hegedűn és trombitán is játszott. Megírta filmzene-szvitjét (Chappaqua) jazzkvartettre és zenekarra. A filmet jegyző Conrad Rooks először hallani sem akart Coleman disszonáns zenei megoldásairól, végül azonban mégiscsak megjelent a lemez a Columbiánál. Az egy évvel ezutáni The Empty Foxhole-on mutatkozott be a szaxofonos tízéves fia, az ütős/dobos Denardo Coleman. Az évtized második felének legtöbb eseménye Coleman életében az általa a Prince Streeten megvásárolt gyárépületben (Artists House) zajlott. Ismét új, kétszaxofonos együttessel kísérletezett: Dewey Redman lett a tenoros szólistája. Ennek az időszaknak a terméke több Blue Note-lemez, így a New York Is Now!, illetve a Columbiánál publikált Science Fiction. Kortárszenei érdeklődésének újabb jelét adta a Skies of America című concerto grosso megkomponálásával, melyet a London Symphony Orchestrával vett lemezre 1972-ben. Ez a zene egyben Coleman „harmolodic” (a harmónia és melódia szavak kontaminációja) koncepciójának is lenyomata.
Az altszaxofonos Dancing In Your Head című lemezével újabb periódust nyitott életművében. Ez a felvétel tekinthető a Prime Time, Coleman úttörő elektromos zenekara első megnyilvánulásának. Coleman két elektromos gitárost alkalmazott új együttesében, mely hangos, sűrű szövésű és nyers zenét játszott. Nem vettek át túl sok elemet a rockból, viszont hatást gyakoroltak a 70-es évek végi poszt-punk kultúrára. Coleman a 70-es évek második felében már részben saját, Artists House lemezkiadójánál adott ki albumokat. Átköltöztette birodalmát a Rivington Streetre (Lower East Side), és Denardo Coleman lett a menedzsere.
Song X címen adott ki lemezt 1985-ben a gitáros Pat Methenyvel, 1987-ben pedig In All Languages címmel jelentetett meg albumot: ennek egyik felén a Prime Time, másik felén pedig eredeti akusztikus kvartettje zenélt. 1988-as Virgin Beauty című Prime Time kiadványán a Grateful Dead együttesből ismert Jerry Garcia is feltűnt harmadik gitárosként. 1991-ben újabb filmzene következett: a William S. Burroughs-regény alapján készült Naked Lunch (Meztelen ebéd), mely Howard Shore zeneszerző alkotása volt. Skies of America című művét Kurt Masur vezényletével adták elő 1997-ben a Lincoln Centerben. Tone Dialing című furcsa showműsorában pedig Lou Reed és Laurie Anderson lépett fel táncosok és cirkuszi mutatványosok kíséretében, akik többek között üvegcserepeken és szögeken sétáltak. Ekkorra Coleman már az amerikai avantgárd jazz establishmentjének képviselője volt, aki művészeti díjakat és egyéb állami elismeréseket kapott. Telt házas hangversenyein ismét fehér hangszeren játszott, de ez már fémből készült. 2004-ben megint új kvartettet vezetett, melyben két bőgős és ütős fia kapott helyet. Fellépett a Bonnaroo fesztiválon (Tennessee államban), de a műsor közben szívrohamot kapott, és kórházba kellett szállítani. Utolsó hangversenyét 2014 júniusában adta Brooklynban.
Idővel rengeteg követője, s még több feldolgozója akadt Coleman muzsikájának. E listából kiemelkedik az 1976-1987 között létezett Old And New Dreams zenekar, egy kvartett, melynek mind a négy tagja (Dewey Redman, Don Cherry, Ed Blackwell, Charlie Haden) játszott Coleman zenekaraiban. Négy lemezt jelentettek meg, s ezeken saját szerzeményeiken kívül sok Coleman-darabot is interpretáltak.
David Remnick, a The New Yorker szerkesztője és újságírója részt vett Coleman búcsúztatásán a Riverside Churchben. Lapja június 27-i számában írt az ott szerzett benyomásairól. Cikke segítségével idézzük fel, hogyan köszöntek el a pályatársak a modern jazz egyik főalakjától.
A májrákban szenvedő halálos beteg John Coltrane kinyilvánította óhaját, hogy viszonylag szerény temetést szeretne. Búcsúztatására 1967. július 21-én került sor a Lexington Avenue és az Ötvennegyedik utca sarkán álló Szent Péter evangélikus templomban. Szintén Coltrane óhaja volt, hogy búcsúztatásán Ornette Coleman és együttese játsszon. A ceremónia azzal zárult, hogy Coleman két bőgősből (David Izenzon, Charlie Haden) és egy dobosból (Charles Moffett) álló kvartettjével előadta a Holiday for a Graveyard című kompozíciót. Coleman aznap este a Village Vanguardban lépett fel, ahol eljátszotta Coltrane egyik gyönyörű és jól ismert balladáját, a Naimá-t. Most, közel fél évszázaddal később Coltrane szaxofonos fia, Ravi játszott szopránszaxofonon – Geri Allen zongorista kíséretében – Ornette Coleman koporsója felett. Ravi Coltrane az altszaxofonos Peace című szerzeményét választotta ez alkalomra, mely eredetileg az 1959-es The Shape of Jazz to Come albumon hangzott el.
Coltrane fiatalon, negyvenéves korában halt meg. Coleman idősen, nyolcvanöt évesen távozott. Búcsúztatásán sokkal több beszéd és zene hangzott el, mint a néhai muzsikustársén. A többnyire már szintén ősz hajú barátok, követők és kollégák, akik életében annyi inspirációt kaptak Colemantől, most mintegy három órán át vettek zenés búcsút a szaxofonostól. Köztük volt Cecil Taylor és Pharoah Sanders; Henry Threadgill és David Murray; Jack DeJohnette és Joe Lovano. Az ünnepséget azonban Bachir Attar és marokkói muzsikusai nyitották meg, akikkel Coleman negyven esztendeje találkozott először, midőn felkereste őket hegyi falvaikban. Később természetesen beszédek is elhangzottak, melyek Ornette Coleman zenéjének szellemét kívánták megragadni. Howard Mandel jazzkritikus például arról beszélt, hogy Coleman nem szabad jazzt (free jazz), hanem felszabadított jazzt (freed jazz) játszott. S való igaz, a szaxofonos felszabadította zenéjét az addig természetesnek tekintett akkordváltások és harmóniai szerkezetek alól. S míg nagy elődje, Charlie Parker sokszor még a Nagy Amerikai Daloskönyvet tekintette forrásnak, Coleman azt is végleg maga mögött hagyta. Zenei nyelve annyira sokkolóan hatott a kezdetekben, hogy az új értékekre és az innovációra egyébként nyitott Miles Davis így fogalmazott vele kapcsolatban: „Pszichológiai kifejezéssel élve ez az ember teljesen be van csavarodva.”
Ott ült a búcsúztatón a jazzvilág talán „legnagyobb” öregje, Sonny Rollins is. Ő nem játszott, de a zenék közben talán eszébe jutott az az eset, amikor együtt állt a színpadon Ornette Colemannel. Öt éve történt, a Beacon Theatre-ben, amikor Rollins nyolcvanadik születésnapját ünnepelték. A tenoros Christian McBride bőgőssel és a még nála is hat évvel idősebb Roy Haynes dobossal játszott hármasban, majd bejelentették a meglepetészenészt, a születésnapi koncert titkos vendégművészének jövetelét. Senki se tudta pontosan, kiről lehet szó. A legtöbben alighanem mást vártak, nem Ornette Colemant, aki nehézkesen mozogva lépett a mikrofonhoz. Öltönyében kisebbnek látszott a valóságosnál, elmaradhatatlan kalapját ferdén nyomta a fejébe. Húsz percnél is tovább tartó egyetlen közös számuk „különös együttműködés” volt, potenciális bukás a közönség körében. Két, egymást kölcsönösen tisztelő nagy jazzművész próbálta eltérő törekvéseiket összehangolni – nem túl sok sikerrel. Rollins volt az, aki megpróbált átrándulni Coleman vadabb zenei világába, és akár sikerült a vállalkozás, akár nem, a két szaxofonos szeme csillogásából azt lehetett kiolvasni, hogy ők élvezik a közös zenélést.
A mostani búcsúztatón vissza-visszatért a Colemant annyira jellemző művészi határtalanság és a tágas zenei kísérletezések érzete. Páldául, amikor a nyolcvanhat éves, apró termetű és törékeny Cecil Taylor felolvasott egy verset, majd a zongorához ült, és néhány perces, gondolatokban gazdag szólóval köszönt el pályatársától. Pharoah Sanders tenorszaxofonon mondott varázsigéket, abban a modorban, amelyet még a néhai John Coltrane honosított meg a műfajban. Jack De Johnette pedig Savion Glover taptáncossal, avagy dzsiggelővel vívott géppuskaropogást idéző hangpárbajt. A Lonely Woman, Coleman talán legismertebb felvétele is megszólalt az ünnepélyen, mégpedig a Lovano és Murray irányította kvintett előadásában. Coleman – saját elmondása szerint – mielőtt profi zenésszé vált volna, egy áruházban dolgozott. Az egyik ebédszünetben elsétált egy galéria előtt, ahol meglátott egy fehér asszonyt ábrázoló festményt. A kép alapján a nő nagyon jómódú lehetett, mégis az övé volt a legmagányosabb arc, amellyel a szaxofonos valaha találkozott. Colemant annyira megragadta az egyedülvalóság érzését árasztó tekintet, hogy amikor aznap hazament a munkából, megírta a Lonely Woman című kompozíciót. Legalábbis így emlékezett vissza a szám keletkezésére egy Jacques Derridával folytatott beszélgetésben.
Coleman minden lemezével távolodott kicsit kortársai és mesterei zenei gyakorlatától. Újabb és újabb szerzeményeire egyaránt jellemző volt az intuitív karakter, ugyanakkor mindegyik mélyén érezhető volt a szaxofonos klasszikus zenében és a bluesban való jártassága. A zongora billentyűi egy-egy „színt” képviseltek számára, máskor meg arról beszélt, hogy tonális középponttal nem rendelkező kompozícióiban egyfajta „nyelvtan” érvényesül. A harmolodics fogalom, melyet maga Coleman használt a zenéire, a legtöbb szakember számára is megragadhatatlannak bizonyult. Az egyik búcsúbeszédben „intuitív logikáról” beszélt vele kapcsolatban Karl Berger vibrafonos-komponista, ugyanakkor aligha hihető, hogy Coleman zenéje semmiféle szabályszerűséget ne tartalmazott volna.
Se szeri, se száma a muzsikusoknak és művészeknek, akik inspirációt nyertek Coleman zenéjéből. Yoko Ono is közéjük tartozik. Hatalmas kalapjában és napszemüvegében röviden ő is elköszönt az altszaxofonostól. Megemlékezett kapcsolatuk „röpke ötven esztendejéről”, amelybe az alkalmi közös zenélés is beletartozott. Mielőtt befejezte volna tömör beszédét, egy fehér textíliát helyezett a pulpitusra. „Neki kezdtem kötni ezt a sálat – fűzte hozzá magyarázatképpen –, de még nem készültem el vele. Szeretném a családjának ajándékozni.”
A most ötvenkilenc éves Denardo Coleman, aki tízévesen játszott először apja egyik lemezén, s aki a búcsúszertartást is megszervezte, büszkén vallja magáénak Coleman forradalmi művészi szellemét, mely a templomban ülőkre is átragadt. Frappáns szlengkifejezéssel méltatta apja tevékenységét, melyet a magyar fordítás nem tud igazán visszaadni: „Nem arról van szó, hogy a megszokottól eltérően gondolkozott volna. Azt nem fogadta el, hogy léteznek e megszokások.” (It’s not that he thought outside the box. He didn’t accept that there were any boxes.)
Máté J. György