A trió korábbi BMC-lemezén (A Short Moment of Zero G) már megmutatta, milyen unikális hangzásra képes a tenorszaxofon-hegedű-vibrafon hármas. A Bársonyos Forradalom valóban bársonyfinomságú jazz-kamarazenét játszik, mely a darabok egy részében egyszerű(nek tűnő) ötletekből indul ki, máskor pedig miniatűr avantgárd kompozícióvá fejlődik (Justine Again, Abstract Love Song). Erdmann többféle stílusban mozog otthonosan. A tenor és a hegedű összjátékából nemegyszer egy Garbarek-Shankar kettős készül kibomlani, de Erdmann még időben hangzást vált, így nem érheti a kopírozás vádja. Más számokban szabadabb az improvizáció és rekedtebbek a hangok, egy-egy dirty sound is becsúszik, mintha Pharoah Sanders iskolájában nevelkedett volna a muzsikus.
Erdmann jegyzi a lemezt, mégis inkább a három zenész közös munkáját kell kiemelnünk. A vonós és pengetős játékban egyaránt eredeti Ceccaldi és a szintén saját utakat járó Hart egyenrangú partner. Utóbbi például a La Tigresse című darabban mutatja ki tigriskörmeit, Ceccaldi pedig talán a pizzicato számokban a legjobb, akkor is, amikor csupán kísér.

BMC

MJGy